„A Kecskeméti Katona József Múzeum képzõmûvészeti gyûjteményének legrégebbi keletû anyaga Nemes Marcellnek, a híres mûgyûjtõ és mecénás adakozásának köszönhetõ, aki 1911. május 20-án 79 (80) képet ajándékozott a kecskeméti Városi Múzeum Képtárának megalapítására. Nemes ezzel szándékai szerint a mûvészeti életnek, a népnevelésnek a fõvároson kívüli minél szélesebb körben való elterjedését szolgálta: „e decentralisátió megvalósításának elsõ lépése vidéki múzeumok alapítása kell, hogy legyen, melyek ... a vidéki kultúr gócpontokon a bennük felhalmozandó mûtermékek révén állandó irányítói és fejlesztõi lehetnek a közízlésnek...”. A kollekció mindössze két – mára már elveszett – külföldi alkotást tartalmazott (Domenico Tintoretto és Jan Kupetzky). A 19. század magyarországi festészetét többek között Marastoni Jakab, Molnár József, Lotz Károly, Székely Bertalan mûvei képviselik. Nemes, azonban a kortárs magyar mûvészet nagy támogatójaként, elsõsorban század eleji mesterek festményeit ajándékozta Kecskemétnek. Szinte minden jelentõs iskola képviseltetve van: a nagybányaiak közül Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Mikola András és Thorma János; a szolnoki mûvésztelep részérõl Jávor Pál, Lechner János Ödön és Zombory Lajos; a gödöllõiektõl Frecskay Endre és gróf Zichy István; a Nyolcaktól Czigány Dezsõ, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Kernstok Károly és Pór Bertalan. Az irányzatokhoz, iskolákhoz kevésbé besorolható festõk közül pedig megtalálhatjuk Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József és Vaszary János mûveit is. Nemes az adománylevelében is utalt arra, hogy a gyûjtemény alapítása szorosan kapcsolódott a Kecskeméti Mûvésztelep létrehozatalához. Gyûjteményének darabjai nélkülözhetetlen képi dokumentumai a mûvésztelep indulásának. Perlrott-Csaba Vilmos, Bornemissza Géza, Iványi-Grünwald Béla, Faragó Géza és Pólya Tibor egyes mûveit – vásárlás, ajándékozás útján – kiegészítve (köztük a Falus Elek által tervezett kézi csomózású perzsaszõnyegekkel) szinte teljes képet kaphatunk a Matisse, Gauguin, Cézanne és a késõszecesszió jegyében fogant elsõ korszakról (1909–1919).

Az egyre gyarapodó gyûjtemény Kecskeméti Galéria, majd Kecskeméti Képtár néven 1983. október 8-tól a fõtéri Cifrapalotában lelt otthonra, mely elsõsorban az ún. Farkas István–Glücks Ferenc-hagyaték gyûjteményünkbe kerülésének köszönhetõ. E mûvészettörténeti szempontból igen jelentõs együttes lényegi része Farkas István festõmûvésznek és mindenekelõtt édesapjának, a cégalapító Wolfner Józsefnek volt köszönhetõ. Az utóbbi mint újság- és könyvkiadó (Új Idõk, Mûvészet) alapító tagja volt a Nemzeti Szalonnak, s kiváló ízlésû mûgyûjtõ, olyan mûvészeket támogatva, mint például Fényes Adolf, Csók István, Vaszary János. Farkas István halála után, 1948-ban az ezer darabosnál jóval nagyobb Wolfner–Farkas-gyûjteményt az örökösök öt részre osztották. Ugyanebben az évben Farkas két fia, Károly és Pál Rómába disszidált, így tulajdonrészük az egy évvel korábban megismert Glücks Ferencnél maradt egy hamis szerzõdés segítségével, bízva egy kedvezõbb történelmi helyzet eljöttében. E kollekcióból került két részben, 1980-ban, majd pedig 1989-ben, összesen 291 mû a Kecskeméti Képtárba.

A hagyaték révén a magyar mûvészet nagy magányosai közül háromnak is életmûvet érzékeltetõ minõségû és nagyságú anyagát õrizzük. Mednyánszky László báró (1852–1919) jelentõs múlttal rendelkezõ arisztokrata család sarja volt. Bár kortársai Mednyánszkyt elsõsorban tájképfestõként szerették volna csak látni, maga a festõ legalább ugyanolyan, ha nem nagyobb jelentõséget tulajdonított figurális mûveinek, melyben gyûjteményünk különösen „erõs”. Mednyánszkyt állandó önvizsgálódása, szigorú befelé fordulása a kitaszítottak, az „eleve elrendelt” sorsú emberek felé irányította. Az Ágrólszakadt az 1896–1913 között született ún. csavargó-képek legismertebb alkotása, a csavargó lét „emlékmûve”, melyet „az alulról jövõ tûzvilágítás, a figurát körbeágyazó, tompán izzó komplementer színek – okkerek, narancsok, vörösek és kékeszöldek – szuggesztivitása a társadalomból való kirekesztettség szimbólumává emeli.” (Sarkantyú Mihály)

A Farkas–Glücks-hagyaték legtöbb mûve érthetõ módon Farkas István (1887–1944) alkotása. A 20. századi magyar festészet egyik legtalányosabb alkotójának sajnálatos módon az az egyetlen kecskeméti vonatkozású életrajzi kötõdése, hogy 1944. június 23-án, mielõtt Auschwitzba hurcolták volna, az itteni gyûjtõtáborból írta utolsó sorait: „Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni”. Az élete egy jelentõs részét Franciaországban töltõ mûvész legjelentõsebb idõszaka 1930 táján kezdõdik, s mûvészete innentõl kezdve még inkább menekülés volt egy számára érthetetlen, befogadhatatlan világ elöl. Fõmûveinek (Fiatal részeg költõ és az anyja, Vörös asztal körül) legtalálóbb jellemzése Nyilas-Kolb Jenõtõl, a festõ elsõ magyar monográfusától származik: „Nyomasztóan sötét, terhesen torz rajtuk az élet. (...) A festõ érzi a tragédiát, és tudja, hogy hiába minden, nincs segítség. (...) Talán maga sem tudja, mennyire benne van, testestõl-lelkestõl, képeiben. És mennyire benne van korunk egész tragédiája is.”

Mednyánszkyhoz hasonlóan az erdélyi származású Nagy István (1873–1937) is szerzõdést kötött a Wolfner-céggel, így képeinek egy jelentõs része 1926 elõtt e gyûjteménybe vándorolt. Bár többször is visszatért a szülõföldjére, a húszas években elsõsorban a Duna–Tisza közén alkotott. A szegényparaszti téma és a táj alapján az alföldi festõkhöz sorolhatnánk, de szigorú építészeti, szobrászi jellegû megszerkesztettsége, és szenvtelensége eltér azok expresszív realizmusától. A gyûjtemény legjelentõsebb darabjai, az 1925–1926 táján készült, érett mûvészetét példázó sommás, pasztellel készült portréi, így például a Kucsmás paraszt. Róluk írta Németh Lajos: „Balladák komor világa az övé, ha embert fest, akkor is a lényegre szorítkozik, a mozdulatlanságban is drámát idéz. Parasztfejei kemények, mint az öreg fák megkövült bütykei.”

A Farkas–Glücks-hagyatékkal emellett még számos jelentõs, a 20. század elsõ felében készült mû került a Kecskeméti Képtárba, így például Derkovits Gyula, Egry József, Gadányi Jenõ, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula és Szalay Lajos alkotásai. Külön csoportot képeznek a gyûjteményben a szentendrei festõk, így Ámos Imre, Anna Margit és Barcsay Jenõ mûvei.

A kecskeméti gyûjtemény legnagyobb egysége, a miskei festõmûvész, Tóth Menyhért (1904–1980) több ezres életmûve, külön elõterjesztés keretében kerül bemutatásra. A gyûjtemény – fent bemutatott egységein túl – természetesen más jelentõs 20. század elsõ felében készült mûvekkel is gazdagodott ajándékozások, illetve vétel útján. Az állandó kiállításon ezek közül például Bene Géza, Berény Róbert, Czigány Dezsõ, a Kecskeméten született Fényes Adolf, Futásfalvi Márton Piroska és Szõnyi István festményei kerülnek bemutatásra.

A Múzeum fõ gyûjtési területe tehát a 19–20. századi, illetve a mindenkori kortárs magyar képzõ- és iparmûvészet, s e kategóriában Magyarországon az egyik legnagyobb, legrangosabb gyûjteménnyel rendelkezik. A Cifrapalotában látható állandó kiállításai mellett jelentõsek az itt megrendezett képzõ- és iparmûvészeti idõszaki kiállítások is. Ezek közül kiemelkednek a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálék, melyek révén 2000 óta a Kecskeméti Katona József Múzeum képzõmûvészeti gyûjteményének fõ tevékenységi és gyûjtõköre a keresztény tematika jegyében alakult. Elsõsorban ajándékozás útján, kisebb részben pedig pályázati úton sikerült ugyanis egy e pillanatban immár több mint háromszáz darabot számláló, speciális gyûjteményi egységet létrehozni a Kecskeméti Katona József Múzeum képzõmûvészeti gyûjteményén belül. Ebbõl a nem egyházi fenntartású magyarországi múzeumokban ma még egyedülállónak tekinthetõ kollekcióból már több helyen is bemutatásra került egy-egy válogatás a kortárs hazai keresztény tematikájú mûvészet legjobb alkotásaiból.”