„Emlékezet nélkül nincs identitás. Sem az egyénnek, sem a nemzetnek. És a történelmi emlékezet alakításának föladatával minden nemzedék találkozik. Ami pedig a XX. századot illeti, nem könnyű ez a kötelesség” – így kezdte laudációját Kiss Gy. Csaba, amikor 2009. június 20-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében átadták a Magyar Örökség Díjat Dunapataj 1919-es hőseinek. Megállapításával teljes mértékig egyet érthetünk. Az identitás,egy szűkebb vagy tágabb közösséghez való tartozás legelemibb feltétele az emlékezet, a közös emlékezet, a közös múlt ismerete. Az emlékezés sajátossága, hogy helyhez, tárgyhoz vagy valamilyen szimbólumhoz kötődik. Az emlékezet alakítása (az emlékeztetés, a megtörtént események felidézése, az arra való felhívás) az identitását őrizni akaró közösségben állandóan jelen van, „mindig aktuális”, és az identitását őrizni akaró közösség megteremti magának az emlékezés támpontjait (tárgyait), identitásának szimbólumait. A totalitárius rendszerek egyik jellemvonása, hogy ezt az emlékezetet igyekszik befolyásolni, a maga érdekében alakítani, az érdekeivel szemben álló emlékezetet és emlékeztetést elfojtani, azok tárgyiasult formáját és emlékhelyeit, az emlékműveket eltüntetni, szétrombolni.
Ez az emlékmű helyi eseményeken túli történelmi vonatkozásai folytán számíthat az országos figyelemre. 1919 helyi emlékezetének alakításában több olyan pont van, amely jelentősnek tekinthető: egy-egy évfordulós rendezvény, dokumentum, írás, amelyek azt hivatottak segíteni, hogy elmélyítsék, tudatosítsák a helyi identitás e sajátos, megkülönböztető momentumát.
A tanácsköztársaság ellen történt megmozdulások, ezen belül a Duna-melléki ellenforradalomként emlegetett megmozdulás (népfölkelés) okai és eseményei már viszonylag jól ismertek: legkorábban Romsics Ignác nyúlt a témához tudományos igénnyel még az 1970- es években. Javarészt dokumentumokon alapuló kitűnő munkája később önálló kötetben is olvasható volt. Az 1919-es dunapataji események egy részletét Pastyik István dunapataji történész, volt múzeumigazgató dolgozta fel rendkívüli alapossággal, felhasználva a rendelkezésre álló dokumentumokat és a még élő (és megszólaló) szemtanúk beszámolóit. A tanulmányok megjelenése idején kizárólag az események előzményeinek, lefolyásának és következményeinek bemutatására volt lehetőség. Amit a népi emlékezet sokkal jobban számon tartott, azt kényszerűen ki kellett hagyni a témával foglalkozó tanulmányokból: az embertelen megtorlást, azt, hogy az áldozatokon keresztül szinte minden pataji család érintett volt a vérengzésben, és hogy sokszor teljesen ártatlan emberek estek áldozatul a vörös egységek brutalitásának. A község történelmének legsúlyosabb csapását szenvedte el 1919. június 23-án, ráadásul a saját területén, a lakók szeme láttára: a harcokban elesett és kivégzett 63 személy közül közelítőleg 50 fő dunapataji volt 16-tól 88 éves korig. A népfölkelés helyi eseményeinek, a megtorlásoknak és a megemlékezés módjainak részletes számbavétele még várat magára.
A dunapatajiak a második kommunista diktatúra beköszöntéig szabadon emlékezhettek meg a gyászos júniusi napokról. A megemlékezések helyszíne kezdettől fogva az ún. Közös temetőben lévő tömegsír volt. Ennek a temetőnek a közelében zajlott le 1919. június 23-án a délutáni órákban a dunapataji csata, amelyről Szamuely Tibor is úgy nyilatkozott, hogy az egyetlen számottevő ellenállás volt a népfölkelés ideje alatt. A tömegsírnál már öt hónappal a megtorlás és a román csapatok távozása után ünnepélyes megemlékezést tartottak.Az első évfordulós megemlékezésen 1920. június 23-án a több ezres tömeg mellett a Pest megyei főispán és alispán is részt vett a járási szolgabíróval együtt.Már 1919 őszén felmerült a községben egy emlékmű állításának gondolata, amelyre a gyűjtést a dunapataji elöljáróság indította el. Öt év múlva, 1924. október 28-án avatták fel ünnepélyes külsőségek között az áldozatok neveivel ellátott nagyméretű 1919-es emlékművet a tömegsírnál.
Jelentős állomása volt a megemlékezések sorának a 20 éves nagyszabású évfordulós ünnep. A dunapataji polgári iskola a helyi tudat formálásának egyik fontos intézménye volt. Ennek nyomtatásban is fennmaradt értesítőiben ott találjuk az 1919-es megemlékezést az ünnepségek sorában. Az értesítőkből kitűnik, hogy a helybeli 19-es mártírokra külön ünnepségen, vagy a Hősök Napja alkalmával emlékeztek meg a polgári iskolások.
Az emlékmű a község lakott részén kívül állt. Valószínűleg emiatt túlélte a második kommunista hatalom beköszöntét és egészen 1955-ig elkerülte a vezetés figyelmét.
Megsemmisítését ekkor rendelték el és hajtották végre, a helyi pártszervezet kifejezett kérésére.Az elhallgatás feloldásában és a történelmi tények egyoldalú, legtöbbször teljesen átpolitizált közlésében áttörést csak az első szabad választások után lehetett várni. Az első olyan írás, amely a népfölkelést követő megtorlásokat a szemtanúk és az áldozatok leszármazottainak beszámolóival részletezi, Szalai Attila cikke volt 1991-ben. Szalai írásának egyik fő eleme – a megtorlás embertelen módja mellett – az 1924-ben a község által felállított emlékmű sorsa, közelebbről annak 1955-ös lerombolása.
A rendszerváltás után kialakult szabadabb légkörben már volt lehetőség arra, hogy a helyi és az országos emlékezetnek tárgyiasult formája legyen. Megemlíthető, hogy ekkor már a szétvert emlékmű helyére Bán Béla református lelkipásztor vezetésével többen is kimentek megemlékezni.A helyi emlékezet folytonosságának helyreállításában mindenképpen fordulópontnak tekinthető az 1919-es emlékmű újraállítása 1994. augusztus 20-án. A református templomban elhangzottak az áldozatok nevei, ünnepi beszédet tartott dr. Salamon László az Országgyűlés alelnöke. Ebben, az emlékmű visszaállítására (rekonstruálására) 1991. július 28-án alakult Pataji Történelmi Emlékbizottságnak volt elévülhetetlen érdeme. Több adakozásra való felhívás és előkészület után ünnepélyes keretek között avatták fel az eredeti emlékmű mását az eredeti helyszínen.
Az újraéledő 1919-es pataji megemlékező ünnepséget 1997-ben emelték be rendelet alkotásával a hivatalos ünnepek sorába. E rendelettel minden év június 23-át községi gyásznappá nyilvánította a képviselő-testület. A megemlékező ünnep a tragédiára koncentrál. Más vélemények szerint a harcok kezdetének időpontját kellene ünnepelni, az összefogásra helyezve a hangsúlyt.
Az 1919-es népfölkelés kirobbanásának nyolcvanadik évfordulóján, 1999-ben, több 1919-cel foglalkozó eseményt szervezett a Történelmi Emlékbizottság.Szakály Sándor előadása után június 18-án kerekasztal vitára került sor. Az eseményeket az adott korral, tájjal és témával foglalkozó társadalomtudósok (Bárth János, Kiss Gy. Csaba, Pastyik István, Szakály Sándor, Tőkéczki László) helyezték el Magyarország történetében, illetve együttkerestek választ a Tanácsköztársaság történelmi megítélésére, Dunapataj történelmi szerepére és nem utolsó sorban az 1919. június 18. és 23. között lezajlódó események emberekben megmaradt lenyomatára, azaz a népfölkelés emlékezetére. A kerekasztal vita szerkesztett változata egy évtizeddel később, 2009 decemberében jelent meg. A szakmai programsorozatot június 20-án ökumenikus gyászistentisztelet zárta Tőkés László részvételével.
A helyi vezetés a 90 éves évfordulót méltó megemlékezéssé szerette volna formálni, ezért a 2009. évet 1919-es emlékévvé nyilvánította.Az emlékévre meghívták Sólyom László köztársasági elnököt. Sólyom László 2009. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján tett látogatást Dunapatajon, ahol a kegyetlen megtorlások helyszínétől méterekre, a református templomban mondott jelentős beszédet. A magyar államfő látogatása több szempontból is rendkívüli fontossággal bírt. Hosszú idő után először látogatott el az ország legfőbb közjogi méltósága Patajra, és éppen annak a fájó történelmi eseménynek kapcsán, amellyel Dunapataj egy pillanatra a magyar történelem fókuszába került.
Még ugyanebben az évben másik jeles eseményre került sor. Kiss Gy. Csaba, Pastyik István és Tóth Sándor felterjesztésére 2009. június 20-án a Magyar Örökség Díjat adományozták Dunapataj 1919-es hőseinek, amit Dusnoki Csaba, a nagyközség polgármestere vett át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.
Egy nappal később, 2009. június 21-én a dunapataji 1919-es emlékezetnek újabb helyszínét avatták fel. Az egykori megtorló akciók helyétől nem messze, az egykori református iskolánál márványtábla avatásával emlékeztek meg a népfölkelés egy bátor mozzanatáról. A vörösök által ejtett pataji túszok megmentésében fontos szerepet játszó egykori református kántortanítónak családi kezdeményezésre állítottak emléket. Nem
valószínű, hogy ez a tábla idővel a megemlékezés fő helyszíne lesz, de meglétének tényével is mindenképpen folyamatosan emlékeztet arra, hogy egykor szinte háborús állapotok uralkodtak a környéken és ahol minden apró mozzanat életek és családok sorsát határozta meg.
Már az 1999-es kerekasztal vita során felmerült az a kérdés, hogy a hazai tankönyvek és sok esetben a Magyarország történelmét tárgyaló munkák is Kalocsa környéki ellenforradalomról, népfölkelésről beszélnek. Ez azzal is kapcsolatba hozható, hogy könnyebb beazonosítani a fölkelés központjaként az ismert érseki várost (ahol is húsz fölött volt a kivégzettek létszáma). Ugyanakkor Romsics Ignác már legkorábbi tanulmányában rámutatott arra, hogy az eseményeket a református Duna menti birtokos parasztok alakították,amelyeknek központja – s végül a fegyveres ütközet helyszíne – Dunapataj volt.
Fontos kérdés, hogy a négy évtizedes hallgatás után hogyan sikerül a történelmi emlékezet folytonosságát helyreállítani, helyére tenni és mennyire sikerül az újabb generációkkal ezt elfogadtatni. Ennyi idő távlatából ez helyben, illetve a szűkebb környéken a legfontosabb feladat. A történtekben ugyanakkor országos jelentőségű eseményt is látni vélhetünk, ami megkülönbözteti Dunapatajt a hasonló nagyságú és helyzetű településektől.
Dunapataj 1919-es hőseinek vértanúsága, és emlékművük
Schill Tamás (szerk.): „Vérük megszentelte a pataji határt”. Dunapataj 1919-2009. Dunapataj, Dunapataj Nagyközség Önkormányzata, 2009.
Schill Tamás: Kéziratos följegyzés az 1919-es dunapataji ellenforradalomról. In: Valóság 2012/3. 82-92.
Schill Tamás: Az emlékezet helye – Dunapataj 1919. In: Honismeret 2011/5. 27-30.)
Dunapataj 1919-es hőseinek vértanúsága és emlékművük olyan jelentős történelmi eseményre mutat, amely nemcsak Dunapataj életének volt meghatározó, de az akkori Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegye életének is egy döntő fontosságú mozzanata, történelmi eseménye volt.